Az emberiseg kihalasa

Az emberiség kihalásának kaczagtató históriája


Kő János egy csodálatos ember volt. Csak a világ volt nagyon borzalmas.
A nyolcvanat taposva már nem sok öröme akadt az életében, de ami maradt, attól sem tudott igazán boldog lenni.

A nyugdíj előtt még gyorsíróként dolgozott, előfordult, hogy Kádár beszédeit jegyezte le (erre azóta is kicsit büszke volt), csakhogy a diktafonok megjelenésével a gyorsírók kora leáldozott, és senki nem törődött többé szegény Kő Jánossal.
Nem is emlékeztek csodás tehetségére, de ami a legaggasztóbbnak bizonyult, nyoma sem volt már a régi gyorsaságának.

A borús, téli reggelen, melyen történetünk kezdődik, épp úgy kelt fel és húzott zoknit Kő úr, mint ifjú korában, csak egy kicsit lassabban.

Ezután történt aznap az első szokatlan dolog.
Kő úr éppen a vérnyomása miatt koffeinmentes kávéját vitte a nappaliba, mikor hirtelen leesett a bögre füle, a kávé pedig egy hatalmas csattanást követően szétfröccsent a padló kínosan tiszta csempéjén.

Az óriási tócsaként szétterült italon tükröződött Kő János döbbent arckifejezése.
Kő Jánossal nem történtek ilyen esetek, életében nemigen találkozott efféle furcsa dolgokkal.
Miközben a ragadós cserepeket szedegette a padlóról, egész különlegesnek érezte magát az eseménytől, mintha valami UFO látogatta volna meg, mint egy filmben.
Magától leesett!

Ahogy ki akarta vinni a szemetet, hirtelen megcsúszott a kávéban.
Hatalmasat ordított rémületében, majd a kezével szerencsésen sikerült úgy tompítania az esést, hogy ne történjen komolyabb baja.
Rettenetesen dühös lett, átkozódva elvágtatott a felmosómoppért, és úgy vágott a kávéra vele, mintha megbosszulhatná ezzel a rajta esett sérelmet.
Miközben fogta a felmosót, érezte, hogy fáj az egyik csuklója. Óvatosan megmozgatta, és aggódva figyelte, hogy továbbra is fáj. Ennek a fele sem tréfa, biztos komoly húzódás.

És mindez annak a hibája, hogy a kávé csúszik!

Kő János bosszúsan meredt az immáron tisztára suvickolt csempére, ahol eddig az aljasan síkos ital terült el.
Tett-vett a konyhában, majd elégedetten megindult a szobája felé egy tányérral, amin az előző nap leárazottan vásárolt citromos nápolyi utolsó darabjait vitte.
Megfeledkezett azonban a felmosásról, és mielőtt észhez kapott volna, már meg is csúszott a nedves padlón. Most nem esett el, mert még idejében megkapaszkodott a legközelebbi kilincsben, de a sajgó kezével. Elüvöltötte magát a fájdalomtól, és elejtette a másik kezében tartott tányért.

Elkeseredetten nézte a földön a nápolyit, ahogy az beitta a tisztítószeres vizet.
Már alig tudta mozgatni a kezét úgy fájt, így kénytelen volt a bal kezével takarítani. Mert hát persze hogy a jobb kezének kell fájni!

Kő János a morzsákat idegességében a padlón hagyva trappolt be a szobájába, és ügyetlenül felöltözött. Csupa szürkét húzott, ahogy azt az ő korában véleménye szerint illett, majd felkapta a kissé kopott kabátját, és egy rongyos sállal a nyakán kilépett a hetedik emeleti panellakás ajtaján.
Bezárta mindkét hevederzárat, majd elindult az SZTK felé, hogy megnézesse a csuklóját.

A kapun kilépve találkozott egy nővel, akit még nem látott a házba jönni. Persze Kő úr nem volt egy pletykás valaki, aki mások életével törődött, de azért fontos volt tudni, ki lakik a házban és ki nem.
A szőke nő, miközben Kő úr félreállt, hogy bemenjen, ránézett és bátorítóan rámosolygott.
Kő János zavartan nézett maga elé miközben kiment, és megindult a villamos felé.

Borús szürkébe burkolózott az ég, szinte feketének tetszett a sok hófelhőtől. A csontig maró fagynak köszönhetően Kő urat a meleg kabát ellenére rázni kezdte a hideg, és hiába volt délelőtt, olyan sötét volt mintha máris este lenne.
Miközben Kő úr elégedetlenül zsörtölődött az időjárás miatt, a tükörjégen igyekezett a villamos felé egyensúlyozni.

Egyre csak szidta magában a lusta munkásokat, akik nem szórták le az utat. Bezzeg régen még jobban megcsinálták. Más volt akkor a munka becsülete. Leginkább abban, hogy volt.

Így elmélkedett Kő úr, kihagyva még a kedvenc délelőtti szótlan zsémbelését a közeli játszótéren futkározó gyerekekről, akiket nem dugtak tisztességesen óvodába.

Nem csoda így talán, hogy a morgolódásba belemerülve azt is kihagyta, hogy az útra figyeljen.
Ezért történhetett, hogy aznap harmadjára is elcsúszott valamin. Rémeset ordított, és csodának is beillő szerencse volt, hogy nem törte össze semmijét. A dühtől vöröset látott, és a távolból hallotta csak, ahogy néhány kölyök kineveti.

Fájdalmas nyögéssel felkecmergett, miközben összeszorított fogai között a nyolcvan év alatt megtanult összes szitkot elsziszegte.
Mérgesen csörtetett fel a villamosra, és félrelökött egy fiatalembert, hogy ő ülhessen a kiszemelt helyre.

Harcias hangulata az SZTK-hoz érve csillapodott csak, és röpke 2 órás várakozás után be is került az orvoshoz.
Miután a doktor végighallgatta Kő úr panaszát, unott arccal ránézett a kezeire, és azonnal röntgenre küldte velük.
Kő János 35 perc alatt bejutott a vizsgálatra, majd onnan már csak 25 percet kellett várnia, hogy bekerüljön ugyanahhoz az orvoshoz.
A doktor gratulált a korát meghazudtolóan hibátlan csontjaihoz, és bekötötte a kezét a gyors javulás ígéretével.

Kő János egy picivel jobb hangulatban lépdelt vissza a villamoshoz, bár kezdett igencsak éhes lenni. Visszagondolt a kiborult reggelijére, és átkozta a csúszós... mindent.

Így végiggondolva minden a csúszós dolog az ellensége volt, a csúszós dolgok hibája volt az egész elrontott napja, és még sok más rossz élmény az életében.

Eszébe jutott, mikor síbalesetet szenvedett 42 évesen. Meg az, hogy 16 évesen kitörte a fogát mert elcsúszott egy almacsutkán. És az is, mikor 75 évesen kicsúszott a kezéből a felesége urnája, szétszórva a hamvait.
Meg egyszer ebéd előtt a legfinomabb sütemények lecsúsztak a tálcáról, mikor az asztalhoz vitte.

Ennél a gondolatnál Kő úr a közeli ABC hívogatóan világító neontáblájára nézett, és a leárazott nápolyira gondolt. Összefutott a szájában a nyál, lába pedig szinte ösztönösen megindult a bolt felé. Mikor belépett, jólesően átjárta az üzlethelyiségben lévő fülledt meleg, és elégedetten látta, hogy az olcsó nápolyiból még mindig van.

3 zacskóval is a kosárba tett, és óvatosan a pénztárhoz sétált a síkos csempén. Közben kiszúrta a nemrég a kapunál látott szőke nőt, aki a fonnyadó almákat nézegette eltűnődve, majd fölpillantott Jánosra.
Kő úr rosszallóan elfordította róla a tekintetét, fizetett, és megkönnyebbülten kilépett az üzletből.

Észrevette, hogy amíg távol volt, az utat lesózták addig a panelházig, ahol ő lakott. Magabiztosan sétált a kapu felé, de nem vette észre, hogy a lépcső csupa jég maradt.

Amíg nem pillantott le rá, nem csúszott meg, de amint lenézett, a hirtelen, rémült mozdulat megtette a hatását. Azonnal fenékre ült.

Elkeseredett dühében ökölbe szorította a kezét, és mikor felállt, belerúgott a kapuba, aminek következtében majdnem megint elcsúszott. A ruhája átázott, rázta a hideg és éhes volt.
Felment a lifttel, bevágta a lakása ajtaját és lerogyott a kanapéra. Azonnal kibontotta az egyik nápolyit, és kesernyés élvezettel tömte a szájába.

Ekkor valaki csöngetett.

Kő János mérgesen ökölbe szorította a kezét, levágta a földre a nápolyis zacskót, és morzsás képpel az ajtóhoz rohant, felrántotta azt, és gondolkodás nélkül rákiabált a váratlan jövevényre, hogy nem alkalmas.

A gyönyörű, aranyszőke hajú nő állt az ajtóban, akivel találkozott aznap kétszer is. Elég rémült arcot vágott a kiabálás miatt, ezért Kő János kis bűntudattal megkérdezte mit akar, és hosszasan elnézést kért.

A nő erre kéretlenül bement a lakásba. Kedves szavakkal illette az egyszerű berendezést, majd elővett egy fából készült, csillogó pálcát, és átváltozott egy csodálatos tündérré. Rózsaszín ruhája kékes csillámokkal ragyogott, hajában ékkövek tündököltek, a pálcája végéből pedig kis varázsszikrák törtek elő.
A mágikus lény elmondta Kő Jánosnak, hogy figyelte, és teljesíti egy kívánságát, hogy ne legyen olyan boldogtalan, hisz a sors oly igazságtalanul bánt vele.

Kő úr először tátott szájjal nézte a tüneményt, és egy hatalmasat csípett a saját karjába, hogy felébredjen, ha csak álmodik. A fénylő teremtés nem kicsit tűnt szürreálisnak az Albertfalvai panellakásban.
A tündér azonban továbbra is ott rebegtette szivárványszín szárnyait, és várakozva nézett rá.

Kő János kiszáradt, morzsás szája pedig csak négy szót ejtett ki.

Semmi ne csússzon többé.

A tündér csupán intett a pálcájával, és abban a pillanatban kihalt az emberiség.

A tüdő a mellhártyát borító egy molekulányi folyadékrétegen csúszva tud megemelkedni.
Enélkül a légzés lehetetlen.


Vége